1. Milly

Sziasztok! Meghoztam az első részt a blogomból, remélem el fogja nyerni a tetszéseteket! :) Jó olvasást!:)

Megérkeztem végre ebbe a nyomornegyedbe. Hagy ne mondjam mennyi kedvem volt ahhoz, hogy ide kelljen költöznöm és itt kelljen leélni a mindennapjaimat. Apám, George egy pancser. Soha az életben nem fogom megbocsátani neki, hogy miatta fel kellett hagynom az eddigi életemmel, a luxussal, és még anyámnak is nyomorognia kell, aki a kishúgommal terhes. Soha többé nem akarom látni azt az embert. Már attól görcsbe rándul a gyomrom ha csak rá gondolok. Sose értettem, hogy lehet ő az én apám… szerintem ez valamilyen félreértés lehet. Annyival jobb, annyival értékesebb ember vagyok mint ő. Ő olyan egyszerű mint egy facsipesz. Csak egy valamihez ért, de ahhoz nagyon: a szerencsejátékokhoz. Természetesen emiatt kellett most London felső tízezerbeli környékéről elköltöznünk ide, ahol körülbelül a bevándorlók élnek. A bank elvette a házunkat, anyám az összes drága ruháját és ékszereit eladta, hogy megtarthassuk, de még így is utcára tettek bennünket. Soha nem fogom ezt megbocsátani George-nak! Soha!
Anyukámnak volt annyi esze, hogy egy halomnyi pénzt leköttetett a bankban, csak mivel le van kötve, sajnos egyelőre nem tudjuk felvenni. Sohasem értettem ezekhez a dolgokhoz, annyit tudok, hogy nemsokára felvehet majd belőle, de addig itt kell nyomorognunk.
-Szia Stephi! –csilingelt bele a telefonba unokahúgom, Tina.
-Szia Tina, könyörgöm szabadíts ki erről a lepratelepről mert ezt nem fogom túlélni! –igen, Tina, az unokahugom szintén a felső tízezer köreiben mozog, az apja egy olajmágnásnak dolgozik, az anyukájának pedig esküvői ruhaszalonja van a világ összes nagyvárosában. Hagy ne mondjam mennyi bevételt hoz nekik a konyhára ez a ruhaszalon…
-Miért, hol vagy? –csodálkozott kijelentésemen.
-Apám elkártyázta az életemet. Se ház, se vagyon, se hírnév, se dicsőség… mindenünk oda. Most egy lepukkant városnegyedben lakunk anyámmal. Látnád hogy néz ki… még a hajléktalanok is seggel fordulnának ki innen!
-Találkozzunk valahol! Mondjuk gyere át hozzám!
-Tökéletes gondolat! Már repülök is… fogalmam sincs, hogy fogom túlélni itt… sietek! –tettem le a telefont és máris kiszaladtam a folyosóra. A házak közös folyosóról nyíltak, odalent egy nagy kapu, bent egy betonkert… gyönyörű volt, mit ne mondjak. Se egy virág, se semmi. Kiteregetett ruhák mindenhol. Én ebbe belehalok!

Fél óra múlva már a hatalmas vaskapu előtt álltam és nyomtam a kaputelefont.
-Igen, ki az?
-Jónapot Oscar, én vagyok, Stephanie!
-Jónapot kisasszony, azonnal beengedem!
-Köszönöm! –mondtam, majd egyből nyílt is a kapu. Sietve szaladtam fel a szerpentinszerű úton, ami a hatalmas villa felé vezetett. Útközben megláttam Milly-t aki a kertben hűsölt bájosan. Végigsimogattam pettyes bundáján és mikor tovább indultam, ő követett.
Odaértem az ajtóhoz. Oscar már ott állt és fogadott.
-Jónapot Oscar!
-Jónapot, Miss. Wilson, hogy van ma?
-Köszönöm jól! Ön?
-Hasonlóképpen!
-Örülök. Millyke te most itt maradsz, jó? Okos cica vagy!
-Csodálom a bátorságát a kisasszonynak!
-Miért? Ez a jószág teljesen ártalmatlan, viszont olyan csodálatos. Kecses, mint egy macska, tekintélyt parancsoló, mint egy kutya. És elbűvölően gyönyörű, ahogy itt fel-le sétál és uralja a kertet!
-Igen, csakhát… mégis egy gepárd!
-Igen, nem sok mindenki mondhatja el magáról, hogy ilyen különleges gyönyörűség él az otthonában! Gyere Millyke, ülj le ide szépen! –fogtam meg a nagymacska nyakörvét és rácsatoltam az ajtó mellett álló oszlopra, melynek végén egy hosszú futószalagos póráz lógott.
-Parancsoljon! –nyitotta ki előttem az ajtót Oscar.
-Hahó! –kiáltottam fel, majd észrevettem Tina-t, ahogy a hosszú márványozott lépcsőn jön lefelé.
-Szia Stephanie!
-Szia Tina! Esküszöm, hogy Milly-t még egyszer örök befogadom! Annyira aranyos.
-Az én kis drágaságom! –guggolt le a talajtól plafonig érő ablak mellé Tina és kopogott az üvegen, mire a nagymacska felnézett és odadörgölőzött annak másik feléhez.
-Olyan, akár egy kismacska!
-Igen, nagyon aranyos.
-Szóval mi az, hogy az apád elkártyázta a vagyonotokat? –csodálkozott Tina.
-Így ahogy mondom! De ezt sohasem fogom neki megbocsátani, látni se akarom többé!
-Ne mondj ilyet, meglátod minden rendbe fog jönni!
-Igen, persze, és mégis hogyan? Anyám fel se tudja venni a pénzt, amit lekötött, munkanélküli lett a terhessége miatt, engem pedig biztosan nem vesznek fel sehová dolgozni, mert nincs az az isten, hogy én állást keressek magamnak!
-Megértem, én sem szívesen lennék most a helyedben, és a munka nekem is büdös. De hát valamiből élnetek kell! Esetleg megkérdezhetem anyukámat, hogy tudna e adni nektek egy szalont, aminek a befolyt összegéből fenntarthatnátok magatokat?
-Hová gondolsz, nem koldulni jöttem!
-Ugyan már, szerintem meg sem érezné!
-Hát, ha nem jelent gondot…
-Dehogy jelent, rokonok vagyunk!
-Köszönöm!
-Még ne, majd csak ha anyu belement, bár szerintem ha vázolom neki a helyzetet nem lesz ellene kifogása.


2 nap múlva…


Az anyukájával gyorsan lebeszélte ezt a dolgot Tina, aki belement, úgyhogy megkaptuk az egyik SanFrancisco-i üzletet. Nagyon boldog voltam, hogy látszólag megoldottam ezt a problémát, mert ugyan gazdagok nem leszünk úgy, ahogyan régen, de már ma annyi pénzt hozott a konyhára, hogy elköltözhettünk egy középosztálybeli környékre. Azért itt sem volt az igazi, de fényévekre van attól a nyomorteleptől. Itt nem szakad le a plafonról a vakolat ha becsapom az ajtót, sőt, egész otthonos. Nem fényűző, de otthonos. A házban fa berendezési tárgyak uralkodnak és a burkolat is hasonló anyagból készült. Megbeszéltem Tina-val, hogy ma elmegyek vele megfuttatni Milly-t.
Felvettem egy cowboy csizmát, egy szalmakalappal, mert egy mezőre mentünk, ahol süt a nap, és hosszú a fű. Semmiképp sem akartam összeszedni valamilyen kullancsot, vagy akármit.
A városban, ahogy végigsétáltunk Millyvel mindenki tekintete ránk szegeződött. Végül is igen, gondoljunk csak bele, nem egy megszokott látvány Londonban a gepárd sétáltatás.
Hosszú perceken keresztül gyönyörködtem benne, ahogy az állat karcsú teste vonaglik futás közben. Csodálattal figyeltem minden mozdulatát. Egyszer csak láttuk, hogy a másik irányba kezd el rohanni őrült módjára. Tina utána kiabált. Aztán visszajött, szájában egy nagyobb termetű madárral. Nem vagyok biológus, ígyhát nem ismertem fel. Ledobta a földre, majd mint aki jól végezte dolgát elindult velünk hazafelé.


Tina bevitte őt a kennelbe, majd bekapcsolta neki a fűtést. Igen, szüksége volt rá, mivel mégiscsak egy afrikai szavannákon őshonos állatról van szó.
-Oscar, keresett valaki?
-Igen kisasszony, a barátja hívta, mert nem érte el a mobilján.
-Barátod? –kerekedtek ki a szemeim.
-Jah igen, el is felejtettem mesélni, hogy összejöttem valakivel! –pironkodott.
-És mégis ki az a valaki?
-Hát ismered azt az együttest, hogy One Direction?
-Persze, de ne mondd, hogy abból a bandából valamelyikkel!
-De, pedig így van!
-És melyikőjükkel?
-Zaynnel!
-Ezt nem hiszem el! Milyen mázlista vagy!
-Tudom. –pirult a feje. Legszívesebben megfojtottam volna. Az a Zayn tényleg egy nagyon jó kis hapsi…
-Egyébként te is megismerheted őket, ha itt maradsz vacsorára!
-Őket?
-Igen, a többiek is jönnek, mert ma bulit rendezek a házban
-És csak most mondod?
-Hát jobb később, mint soha! –nevetett fel. –Ha van kedves gyere! Vagy van már ma estére valamilyen programod?
-Nem, nincsen, szívesen eljövök! –mosolyogtam.
-Akkor ezt meg is beszéltük!
-Igen és köszi a meghívást! De akkor el kell indulnom hazafelé, hogy időben elkészüljek!
-Igen, az nem egy rossz ötlet! A buli egyébként 8-kor kezdődik! Szóval addigra várlak, mert az első program egy közös vacsora lesz!
-Igen is, értettem! –szalutáltam. –Na de tényleg megyek. Puszillak, este tali!
-Puszika!