29. Köszönök mindent!

Sziasztok!  Nem sok mindent tudnék hozzáfűzni ehhez a részhez. Örülnék a visszajelzéseknek, kíváncsi vagyok a véleményetekre természetesen. Köszönöm az eddigi hozzászólásokat is, és.. jó olvasást! :) 

olyan szépek a szemei :)♥

Az este alig aludtam valamit, ami valljuk be nem tesz jót egy várandós kismamának. Igyekszem odafigyelni az egészségem megőrzésére, bár mostanában elég ideges vagyok sajnos, és elég sok dolog aggaszt, ami nem játszik túlságosan közre, hogy ezeket a terveimet megvalósítsam. Álmosan másztam le az emeletről, utolsóként elhagyva a szobát.
-Jóreggelt. –motyogtam oda a fiúknak, akik a konyhában sertepertéltek, hogy elkészítsék a reggelijüket. Zayn telefonált, Harry pedig nagyon belevetette magát a laptopozásba.
-Zayn?
-Shh.. a menedzserrel beszél.
-A menedzserrel? Baj van?
-Nem, csak le akarja beszélni, hogy fújjuk le a koncertsorozatot a terhességed miatt.
-Pfff. –köpte ki a teáját Lou. –Te terhes vagy? –néztek rám mindannyian.
-Igen, az vagyok. –mosolyogtam.
-Az para… mármint úgy értem, hogy nem látok sok esélyt arra, hogy Zayn lemondhassa a koncerteket.
-De ez nem igaz, neked is van csal… anyádat! –ordibált a telefonhoz. –Letette… Jóreggelt drágám. –mosolyodott el és odajött hozzám egy pusziért.
-Jobbat. Hulla vagyok, semmit sem aludtam az éjjel.
-Te se? Harry is panaszkodott, hogy álmos. –erre összenéztem göndörkével.
-Együtt mulattuk el az álomtalan óráinkat.
-Juuuuuj! –Niall.
-Semmi olyasmi nem volt benne, ami megköveteli a juj-t. –mosolyodott el Harry. –Beszélgettünk, ettünk, ennyi.
-Hát én nagyon jól aludtam, kifáradtam nap végére rendesen. –mosolygott Zayn.
-Igen, mint akit leütöttek.
-Apropó… mi lett a menedzserrel a megbeszélés végkimenetele?
-Hogy szó sem lehet róla, rengeteg bevételt jelent, és elhiszi, hogy mi meg vagunk elégedve a kis milliócskáinkkal, de neki kell a pénz. Mintha nem lenne ő is milliomos. Próbáltam nyomást gyakorolni rá, hogy neki is van családja, erre nemes egyszerűséggel rám baszta a telefont. –idegeskedett Zayn.
-Hát akkor nincs más választás, elmész!
-Biztos, hogy nem! Ott akarok lenni a terhességed összes pillanatában. Beszélni akarok az egyre kerekebb pocakodhoz, puszilgatni akarom, é legfőképp itt akarok lenni mikor megszületik.
-Mennyi ideig tartana a turné?
-Fél év…
-Fél év? –kerekedtek ki a szemeim.
-Igen. És ezalatt kb. ha háromszor hazajöhetek majd egy-két napra. Én el nem megyek így!
-De hát az a karrieredbe kerülhet!
-Semmi sem fontosabb a családnál. Még a karrierem sem.
-De ha te buksz, buknak a többiek is… -ekkor pár perc néma csend állt be.
-Végül is volt már, hogy családi okok miatt nem volt velünk. Majd elnézést kérünk  a rajongóktól.. -Niall.
-De az nem ugyan az… na jó, felmegyek felöltözni.

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót egyből kattogni kezdett az agyam. Nem adhatja fel miattam az egész életét. Ki vagyok én, hogy befolyásoljam valami jövőjét? Nem tehetem meg vele. Nem engedhetem meg, hogy itthon maradjon, miközben neki ott van a helye. Én viszont nem mehetek vele. Egy terhes nő nem utazgathat folyamatosan fél éven keresztül.
Szomorú és sorsfordító elhatározásra jutottam. Mivel még nem ettem és nem ittam semmit, átgondoltam a helyzetemet. Sírtam, de nem tehettem mást. Elővettem a telefonomat remegő kezekkel és felhívtam a nőgyógyászati rendelőt…


-De ezt nem így kell írni! –veszekedett Zayn Niall-el, aki keresztrejtvényt fejtegetett.
-Fogd már be, én így tanultam!
-De nem így keeeeeeeeeeeeell! –visítozott.
-Mit műveltek? –jöttem le a lépcsőn halvány mosollyal az arcomon.
-Niall elrontotta a keresztrejtvényt! És nem akarja belátni, hogy nekem van igazam!
-Mert nincs igazad!
-De, mert ha így írod nem jön ki a következő szó! –okoskodott Zayn mint egy kisóvodás. –Vagy szerinted erre a kérdésre –bökött a papírra –hogy… Pakisztán fővárosa… szerinted én erre rosszul tudom a választ? –húzta fel a szemöldökét Zayn.
-De te pakisztániul mondod!
-Pakisztániul? –nevettünk fel Zaynnel.
-Niall én nem akarok beleszólni, de Pakisztánban arab írással írnak. Ha úgy mondaná le se tudnád írni! Szóval szerintem igazat mondhat…
-Hát biztos nem Pszlamabad jön ki rá, szóval az előző szót elrontottad!
-Jó, hagyjatok békén! –durcizott be a szöszi.
-Egyébként hová mész? –mosolygott rám Zayn.
-Anyuhoz. –muszáj voltam füllenteni…
-Add át neki, hogy üdvözlöm!
-Átadom. –mosolyogtam. Rettenetesen éreztem magam. –Sziasztok!
-Szia!

*

-Kisasszony. Utoljára kérdezem. Biztosan vállalja ezt a műtétet, annak minden lehetséges kockázatával? Gondolok ezalatt arra, hogy jelentősen csökkenti a jövőben annak esélyét, hogy ön teherbe eshessen?
-Muszáj vállalnom, doktor. Nincs más választásom!
-Akkor kérem menjen be oda, és vetkőzzön le!
-Máris. –mosolyogtam a dokira, majd mikor elfordultam letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról. Ahogy bementem a szobába, hogy levetkőzzek, egy nővér segített felöltözni a steril ruhába. Végigsírtam az egész folyamatot.
-Kisasszony, biztos, hogy ezt akarja? Annyira neki van búsulva!
-Nem tehetek mást. –sírtam. –Tudja egyedül nevelném a picit.
-Miért, elhagyta a szerelme, vagy…
-Nem, csak a munkája hosszú időre külföldre szólítja, és azt mondta, hogy nem megy el, hanem velem marad. De ha így tenne, akkor négy másik fiú életét is tönkretette volna ezzel. Szóval így lesz a legjobb.
-Én megértem, de… nem fogja megbánni?
-Nem.
-Hát, ahogy gondolja.

Bementem a műtőbe és felfeküdtem az asztalra. Sírtam. Aztán elsötétült minden…

Szédültem. Mindenem fájt, mintha lázas lennék. Gyengeséget éreztem a z egész testemben.
-Hall engem, Miss Wilson? –dogta a kezemet az ápolónő és kedvesen mosolygott. Azonnal megáradtak a könnyeim.
-Ne sírjon kisasszony, minden rendben lesz!
-Dehogy lesz, most veszítettem el a legdrágább kincsemet! –sírtam.
-Nem veszítette el! –mosolygott még mindig.
-Tessék? –néztem rá értetlenül.
-Azt mondta, hogy nem akarja a műtétet. Már félig kába volt az altatótól. A doktorúr megkérdezte akarja e ezt a kisbabát, erre ön azt felelte, hogy az életénél is jobban. Úgyhogy a doktorúr nem végezte el a beavatkozást.
-Ezt nem hiszem el! –nevettem fel és már örömömben sírtam. Ez volt a legjobb dolog, ami történhetett. Meggondolatlanul döntöttem. Mindenre van megoldás és nem az, hogy eldobom magamtól az egyetlen gyermekemet.
-Ha kicsit jobban érzi magát szóljon, és segítek felöltözni!
-Köszönök mindent! –mosolyogtam, a nővér pedig kiment.